A sport világa szenvedély, elhivatottság és kapcsolat, de épp ez a közelség teszi nehézzé a határok meghúzását is.
Edzőként sokszor egy gyerek vagy fiatal életének kulcsszereplője vagy. Ott vagy, amikor sikere van, az öröme mámorában, a kudarc megélésében és annak elkeseredettségében. A boldogsága túláradásában, és a csöndben, amiben érzed, hogy valami baj van.
És mindeközben ott vagy valahol te is, emberként, aki hazaviszi a gondolatokat, aki próbálja elengedni a tehetetlenséget és, aki néha nem tudja meddig tart a hivatása és hol kezdődik a saját élete.
Hol a határ – és miért olyan nehéz megtalálni?
A személyes és szakmai határok kérdése az egyik legnehezebb téma, amivel egy edző szembesülhet. Mert ha igazán jól akarjuk csinálni, belemegyünk a kapcsolatba, jelen vagyunk, figyelünk, törődünk.
De közben ott a kérdés:
- Meddig vagyok a sportolóért felelős – és mikor lépem túl a hatásköröm?
- Hol van az a pont, amikor már nem az én dolgom, csak úgy érzem?
- Mennyit viszek haza abból, ami a pályán történt – és mi az, amit ott kéne hagynom?
Ezek nem egyszerű kérdések, és sokszor nem is egyértelműek. de ha nem foglalkozunk velük, szépen lassan elmossák a határokat, és ezzel együtt a saját egyensúlyunkat is.
Fiatal vagy tapasztalt – máshol húzódnak a határok
- Fiatal edzőként sokszor nehéz nemet mondani. Nehéz megálljt parancsolni a segíteni akarásnak. Nehéz nem belemenni egy gyerek történetébe úgy, mintha a sajátunk lenne.
- Tapasztaltabbként sokszor inkább elviseljük a túlterhelést, mintsem azt mondjuk: „Ez most nekem sok.” Észrevétlenül vállalunk magunkra érzelmi súlyokat, döntéseket, felelősségeket, amelyek nem mindig tartoznak ránk.
És van, hogy mi magunk sem tudjuk, hol a határ. Mikor vagyunk még edzők, és mikor próbálunk pótolni valamit, ami nem a mi dolgunk.
A szupervízió ebben segíthet, hogy lássuk, hol vagyunk mi a történetben. A szupervízió nem oldja meg a határokkal kapcsolatos dilemmákat, de teret ad arra, hogy rálássunk ezekre a nehézségekre.
- Mi az én felelősségem, és mi nem?
- Miért érzem úgy, hogy ezt nekem kell elvinnem?
- Milyen szerepekbe csúszok bele újra és újra?
- Hogyan tudok egyszerre jelen lenni szakmai és személyes énemmel a határaim megtartásával?
Ha a reflektív munka mélyülni tud, erősödik bennünk a képesség arra, hogy ne olvadjunk össze a szerepeinkkel. Ahogy Carroll (2006) írja: „A reflexió nem öncélú elemzés, hanem a belső működés megértése – hogy hitelesebben legyünk jelen mások számára.”
A határtartás nem azt jelenti, hogy ne éreznél semmit, hanem azt , hogy:
- tudod mikor teheted le a terhet
- tudod, mikor mondhatod azt, hogy: „Ma ennyi fért bele.”
- tudod, hogy akkor is jó edző vagy, ha nem oldasz meg mindent egyedül.
És ez a határ fontos, hogy nem kapcsolat ellen dolgozik, hanem épp, hogy védi azt. A határaid nem elválasztanak – hanem megtartanak. Téged is.