A sport világa szenvedély, elhivatottság és kapcsolat. De éppen ez a közelség teszi nehézzé a személyes és szakmai határok meghúzását is.
Edzőként sokszor egy gyerek vagy fiatal életének kulcsszereplője vagy. Ott vagy, amikor sikert ér el, osztozol az örömében, és mellette állsz akkor is, amikor kudarcot él át. Látod a túláradó boldogságát, de azt a csendet is észreveszed, amelyből érzed, hogy valami nincs rendben.
És mindeközben ott vagy te is. Emberként, aki hazaviszi a gondolatokat, próbálja elengedni a tehetetlenség érzését, és néha maga sem tudja pontosan, meddig tart a hivatása, és hol kezdődik a saját élete.
Hol húzódnak a határok?
A személyes és szakmai határok kérdése az egyik legnehezebb téma, amellyel egy edző szembesülhet. Ha igazán jól akarjuk végezni a munkánkat, bevonódunk a kapcsolatba: jelen vagyunk, figyelünk és törődünk.
De közben olyan kérdések is felmerülnek, amelyekre nem mindig könnyű választ találni:
- Meddig vagyok felelős a sportolóért, és mikor lépem túl a hatáskörömet?
- Hol van az a pont, amikor valami már nem az én dolgom, csak úgy érzem, hogy az?
- Mennyit viszek haza abból, ami a pályán történt, és mi az, amit ott kellene hagynom?
Ezek nem egyszerű kérdések, és a válaszok sokszor nem is egyértelműek. Ha azonban nem foglalkozunk velük, a határok lassan elmosódhatnak, és ezzel együtt a saját egyensúlyunk is megbillenhet.
Más élethelyzet, más határok
A szakmai tapasztalat és az élethelyzet is befolyásolja, hogyan viszonyulunk a saját határainkhoz. Fiatal és tapasztalt edzőként más-más nehézségekkel találkozhatunk.
Fiatal edzőként
Sokszor nehéz nemet mondani. Nehéz megálljt parancsolni a segíteni akarásnak, és nehéz úgy jelen lenni egy gyerek történetében, hogy közben ne éljük meg azt szinte a sajátunkként.
Tapasztalt edzőként
Előfordulhat, hogy inkább elviseljük a túlterhelést, mintsem kimondjuk: „Ez most nekem sok.” Észrevétlenül vállalhatunk magunkra olyan érzelmi terheket, döntéseket és felelősségeket, amelyek nem feltétlenül tartoznak hozzánk.
És néha mi magunk sem tudjuk pontosan, hol húzódik a határ. Mikor vagyunk még edzők, és mikor próbálunk pótolni valamit, ami valójában nem a mi feladatunk?
A szupervízió segít rálátni
A szupervízió abban segíthet, hogy felismerjük, hol vagyunk mi magunk a történetben. Nem oldja meg helyettünk a határokkal kapcsolatos dilemmákat, de teret ad arra, hogy más nézőpontból tekintsünk rájuk, és jobban megértsük saját működésünket.
A reflektív munka során többek között a következő kérdésekkel foglalkozhatunk:
- Mi az én felelősségem, és mi nem?
- Miért érzem úgy, hogy ezt nekem kell elvinnem?
- Milyen szerepekbe csúszok bele újra és újra?
- Hogyan tudok egyszerre jelen lenni szakmai és személyes énemmel úgy, hogy közben megtartom a határaimat?
Ahogy a reflektív munka mélyül, erősödhet bennünk az a képesség, hogy ne olvadjunk össze teljesen a szerepeinkkel.
„A reflexió nem öncélú elemzés, hanem a belső működés megértése – hogy hitelesebben legyünk jelen mások számára.”
Carroll (2006)
A határtartás nem közöny
A határtartás nem azt jelenti, hogy nem érzel semmit, vagy hogy kevésbé fontos számodra a sportoló. Sokkal inkább annak felismerését jelenti, hogy a törődés és a felelősségvállalás mellett a saját korlátaidat is figyelembe kell venned.
- Tudod, mikor teheted le a terhet.
- Tudod, mikor mondhatod azt: „Ma ennyi fért bele.”
- Tudod, hogy akkor is jó edző vagy, ha nem oldasz meg mindent egyedül.
A határaid nem elválasztanak – hanem megtartanak. Téged is.
A határtartás nem a kapcsolat ellen dolgozik, hanem éppen azt védi. Segít abban, hogy a sportoló mellett úgy tudj jelen lenni, hogy közben saját magadat sem veszíted el a szerepedben.
